State of Affairs

2012. január 12.-február 11., Pozsony, AMT Project Galéria

Kurátor: Szalai Borbála

Kiállítók: Zbyněk Baladrán, Borsos Lőrinc, Fodor János, Andreas Fogarasi, Société Réaliste, Surányi Miklós, Jiří Thýn
Az Artycok tv filmösszeállítása a kiállításról itt elérhető (klikk)

Magyarország V. sorozat (Tippin Corporation, Nemzeti Jelkép, Váróterem, Székesfehérvár) 2011.

fotó: AMT Project

A sorozathoz készített térképeink, angol nyelvű leírással

Az építész hasa (Peter Greenaway, 1987) című film kezdő jelenetében egy római étterem teraszán vacsorázó asztaltársaság átsétál a Pantheon elé, majd hosszan és ünnepélyesen megtapsolja a kivilágított épületet. A taps spontán, nem valamiféle felavatás vagy esemény hívja elő, hanem kizárólag maga az épület. Az épület efféle szemlélete és a taps gesztusa által a Pantheon mintegy színpadra helyeződik. Az asztaltársaság ezen a képzeletbeli színpadon azonban nemcsak az épületet, a téralakítást és az egyes építészeti formákat szemléli, hanem a formákban megmutatkozó régmúlt társadalmakat is; azokat a korokat, amiben a Pantheon épült, illetve melyekben a különböző átalakításokat végeztek rajta, és melyek többnyire társadalmi-, ideológiai rendszerek változásainak is következményei.

A kiállítás a nézői tekintet és a megismerés ezen formáját alkalmazva, azt vizsgálja, hogy épített- vagy szobrászatilag alakított formák milyen eltérő szinteken képesek egy-egy társadalmi ideológia közvetítésére, illetve lehetséges-e, hogy teljesen függetlenek maradnak ezektől? Milyen lenyomatokat hordoz magában egy épület, egy szobor vagy autópályá pillér az adott társadalmi rendszerről? Legyen szó az 193o-es évek amerikai kapitalizmusáról, a kommunizmus utópiájáról, egy kubista mű újraformálásáról, vagy akár a közelmúlt magyar politikai eseményeiről, a kiállított művekben különböző példák láthatóak tér és ideológia összefüggéseire; a foma- és téralakításban alig észrevehetően felsejlő ideológiai tartalomtól, a művészi formák szándékolt kisajátításáig.


A francia-magyar Société Réaliste művészkollektíva videójának főszereplője az épített környezet. A videó alapját az 1949-ben készült Fountainhead című film adja, melynek története egy modernista építészről szól, aki várja, hogy elismerjék forradalmi elképzeléseiért és azért, mert nem hajlandó kiegyezni egy olyan társadalommal, mely ellenáll az újításoknak. Az eredeti filmről azonban a művészek digitálisan eltüntették az emberi jelenlét összes nyomát; hiányzik a kapitalizmus és a szabad-piac modernitásának hősét megtestesítő építész, a film összes szereplője, minden cselekmény és hang. Így a 111 perc hosszú videóban csupán a terek maradnak láthatóak; és a film narratíváját a formálódó New York kapitalista társadalmának idealizált helyszínei, a festett városlátképekre nyíló tervezőirodák, és a makett felhőkarcolók díszletvilága adja.

Andreas Fogarasi filmje egy valóságban is realizálódott díszletvilágot mutat be; az Oslo melletti szabadtéri Norks Folkemuseum-ot. A parkban - egy gyűjteményhez hasoníthatóan - egymás mellett találhatók Norvégia más-más területéről származó, eltérő stílusú, korú és funkciójú épületek. A különböző történelmi korokat és földrajzi helyeket egy platformra helyező, már-már fikció szerű bemutatás módja felveti az autenticitás és a rekonstruálhatóság kérdését, illetve, hogy egy épület eredeti helyéről és kontextusából kiragadva mennyiben képes megőrizni eredeti jelentését, és a hozzá kapcsolódó ideológiai-, társadalmi-, történelmi helyzetét? A fenti színpad analógiát folytatva, tehát ezek az épületek az eredeti helyükről kiemelve, funkcióitól megfosztva, mint színészek és előadás nélküli díszlet áll önmagában a színpadon.

Borsos Lőrinc festményein olyan épületek láthatók, melyek bár látszólag teljesen önmagukban állnak, a magyar aktuálpolitika eseményeinek következtében mégsem képesek megszabadulni a hozzájuk kapcsolódó plusz jelentésektől, és így akaratlanul is politikai események, a korrupció vagy a sikkasztás szimbólumaivá váltak.

Az épületekhez és a városi tér egyéb elemeihez eképpen hozzátapadó jelentés, hosszabb távon a régió kultúrális emlékezetében, vagy városi legendák szintjén él tovább. Előbbire példa lehet Fodor János readymade-je, mely a kommunizmus utáni szobordöntések szimbólumának is tekinthető Stálin csizmát juttatja az eszünkbe. Míg a városi történetekben és legendákban továbbélő elmékezésre példát adhatnak Surányi Miklós Žilinában készült fényképei, melyeken a szocializmus eredményeinek és bukásának túldimenzionált, ugyanakkor észrevétlen maradványai; funkció nélküli autópálya felüljáró pillérek láthatók.

Zbyněk Baladrán socio-fiction című filmje Karel Honzík funkcionalista építész utópikus vízióit és a Kommunista Kiáltványt ütközteti egymással. A Honzík által elképzelt tökéletes kommunista társadalomban az előre gyártott házak miden ember számára megteremtik a jó élethez szükséges kondíciókat. Honzík elképzelései és a Kommunista Kiáltvány azonban a kommunizmus bukása után más olvasattal is bővülnek; a múlton - annak épített maradványait is ideértve - való tövábblépést csak a destrukció és felejtés teszi lehetőve.

Jiří Thýn Space, Abstraction című fotósorozatában a cseh kubista szobrász Otto Gutfreund (a cseh modern művészet egyik alapító tagja, egyes művészettörténészek szerint az első kubista szobor alkotója) szobrait analizálja, illetve formálja újra. Thýn ehhez Gutfreund  elméleti írásaiban is kifejtett szobrászati metódusát alkalmazza a művész saját szobrain. Így a fotó médiumának segítségével egyrészt reagál a Gutfreundot annak idején ért kritikákra, melyek hiányolták szobraiból a 3 dimenziós jelleget, másrészt a végletekig fokozza Gutfreund azon törekvéseit, miszerint minden egyes nézőpontban össze akarja fogni az „egész” gazdagságát.

A kiállításon szereplő, eltérő történeti referenciákkal bíró művekben, a tér és az építészeti/szobrászati formák kiemelése és színpadra helyezése láthatóvá teszi a formákban megbújó narrativitás, utalásrendszer és ideológiai kisajátítás lehetőségeit, valamint felmutatja társadalmi utópiák észrevétlen lenyomatait és továbbélését.