Mozgó Világ

Megjelent a decemberi Mozgó Világ a mi képeinkkel és az alábbi írással:

Borsos Lőrinc munkáiról

Néhány nappal ezelőtt az Országház kupoladobja egészen beomlott a lanterna alatt. A repedések eleinte csak a fiatornyokat kezdték ki, alig látható vonalakból tágultak széthúzó árkokká, amelyekbe végül belehullottak a faldarabok, végül az egész torony. Az asztalon álló kupac még mindig fölismerhetően a magyar országgyűlés háza, és még mindig bizonytalan, hogy bekövetkezik-e a teljes összeomlás, vagy a finom rezgések ellenére megmarad ebben a véglegesnek tekinthető instabil állapotban.

Borsos Lőrinc installációja a Viltin galériában modellezi a jelenkori magyar demokrácia állapotát, a rezgő asztalra fölállított agyag országház makettjével. A mű kellően konkrét ahhoz, hogy nyilvánvalóvá tegye a politikai aggodalmakat, és kellően poétikus egy folyamatmű esztétikai vonatkozását illetően. Az alkotó, aki szellemi és érzelmi összetartozást jelképező entitás, a fizikai valóságban két személy: Lőrinc Lilla és Borsos János. 2008 óta dolgoznak összefoglaló név alatt, azóta, hogy sokat vitatott Diákhitel tartozásom forintban című munkájukat bemutatták.
A mű az évek alatt felgyülemlett hiteltartozás számadataként megjelenő festmény volt, és minden szám színe adott időszakot jelképezett. Végül egy gyűjtő megvásárolta a képet, épp a számsornak megfeleltetett összegért. Ennek a munkának több fontos aspektusa volt a jelenkori művészet és művészeti intézményrendszerek karakterét illetően. Egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy a művészek új generációja fölveszi a kesztyűt és elébe megy a műkereskedelemnek, ha a saját egzisztenciális biztonságát veszélyben érzi, és képes arra, hogy szociális válságát tegye meg a kortárs művészet témájának. Egy kortárs művészbarát ezt nevezte „esztétikai koldulásnak”. Másrészt az is kiderült, hogy a szociális szempontok fölvetése a legkézenfekvőbb módja a művészeti közeg belterjességéből való kitörésnek, mert olyan csoportokat is be tudnak így vonni a diskurzusba, amelyek különben nem tartoznak bele ebbe a körbe.

Az önmagát menedzselő művész annyiban tekinthető új típusnak, amennyiben nem tekintjük folyamatosnak a művészet történetét a reneszánszszal kezdődően. Kétségkívül, a rendszerváltás óta eltelt húsz év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a művészi mecenatúra új struktúrái megerősödjenek Magyarországon, és a művészek magukra találjanak az összezsugorodott állami szponzorizáció és a műkereskedelem önkényes, szintúgy törékeny rendszerében. Ezért, és csak ezért szokatlan, ha egy művészpáros az V. kerületi szoborpályázatra beadott munkáját összekapcsolja az önkormányzati bérlakás kérelmével, és levonja a következtetést, hogy a közigazgatásban legalábbis érvényesíthetetlen az esztétikai dimenzió, a művészet ütköztetése a bürokrácia realizmusával.

Ennek a kérdéskörnek a továbbgondolására született egy másik munka, amely azzal foglalkozott, hogy mi a kritériuma a sikernek, illetve, hogy mekkora realitása van annak, hogy egy magyar művész világhírűvé válhasson. Ez a kérdés legtöbbször a művészeket foglalkoztatja, a válaszok azonban túlmutatnak a kompetenciájukon, mert kurátori és intézményi működéssel vannak összefüggésben. Éppen ezért a Világhírű kortárs magyar képzőművészt! című, az ország aranyfüstlemezzel borított, ikonszerű vaktérképe csak a kérdésfelvetést vállalja.

A legutóbbi művek radikálisan elfordulnak a hagyományos táblakép esztétikai minőségétől, noha a formát sok esetben megtartják, és közelednek a társadalmi tartalmak felé. A Viltinben összefoglalt műcsoport (a kiállítás címe: Mozdíthatatlan ország) egy része a korábbi magyar kormányok csoportképeiből indul ki, de csak a figurák fekete sziluettjét jeleníti meg a szürke háttér előtt. Az alakok tömegéből megállapítható az adott kormány karaktere, vagy föltűnik az a sajnálatos tény, hogy a nadrágos figurák monotóniáját egyetlen szoknya sem töri meg. Ide kapcsolódik a négy parlamenti párt szóvivőinek előadása saját szóvivői környezetükben, négy csatornás videoinstallációként (4 egyperces csend), nemzeti színű zászló-képekkel a falon. 

A politikai művek jelenléte már nem annyira meglepő a kortárs magyar művészetben, mint néhány évvel korábban, sőt, megkockáztatom, hogy a köztudatban egyre inkább rutinossá válik a befogadásuk. Borsosék esetében előfordulhat, hogy a társadalmi irányultság éppenséggel elfedi azt a jelenséget, amely talán újabb fordulatot készít elő a nemzetközi színtéren: a vallási gondolkolkodás újbóli megjelenését. Idővel kiderül majd, melyik éli túl a másikat.

Kürti Emese