Átgondolatlan viszonyok

2011. október 18 ., 20.00 óra, Demo Galéria

Kiállítók: BORSOS LŐRINC, PINTÉR Gábor, Alex SCHIKOWSKI, SZOMBAT Éva

A kiállítást Tímár Katalin nyitja meg.
A kiállítás rendezői: Csiszár Mátyás, Pacsika Márton
cím: Bp, Akácfa utca 51.
November 13-ig tekinthető meg a kiállítás, naponta 16.00-tól

"Egy évvel ezelőtt a Demo Galériát azzal a céllal hoztuk létre, hogy elsősorban a városi embereket érintő társadalmi kérdéseket tematizálja. Azonban fontosnak érezzük reagálni azon radikális változásokra, melyek a nagyvároson kívűli létet formálják.

A vidékről való gondolkodást a felvilágosodás óta két, egymástól radikálisan eltérő nézőpont határozza meg. Az egyik szerint a város ,,a történelem valódi közege”, melynek forradalmi érdeme, hogy a falut uralma alá hajtotta. A másik, romantikus szemlélet a vidéki életben a ,,tiszta forrást” véli felfedezni. Míg más országokban ezt az alapvetően retrográd ellentétet sikerült meghaladni (pl. kibucok vagy önfenntartó ökofarmok), addig Magyarországon még mindig ez a két megközelítés határozza meg az e témával kapcsolatos közbeszédet. Ezt a kétpólusú megközelítést szeretnénk árnyalni. A mindennapi élet tapasztalatai teljesen más mintázatok mentén rendeződnek a kistelepülések, kisközösségek valóságában.

A vidéki létről való gondolkodásunkat a személyes tapasztalatok mellett a tömegmédiumok, ismerőseink és más források is befolyásolhatják, így aligha vállalkozhatunk arra, hogy teljes képet adjunk a vidéket érintő kérdésekről. Így az Átgondolatlan viszonyok is inkább kíván problémákat felvetni, vitát indítani, mint objektívnek gondolt igazságokat kinyilatkoztatni.

A felkért művészek személyes élményeik feldolgozásával olyan krtikus nézőpontra helyezkednek, mely a nézőt is saját vidékképének átgondolására késztetheti."

info@demogaleria.hu

Szalipszki Judit: 

Nádtetős kapitalizmus

Gondolatok az Átgondolatlan viszonyok apropóján

Kiállítás megnyitókra sietve általában végiggondolom elvárásaimat az adott tárlattal kapcsolatban. Most az Átgondolatlan viszonyok című kiállításra igyekszem a Demo Galériába, mely „a művészeti megközelítés segítségével szeretne változtatni a vidék problémáit tárgyaló meddő vitán”. A kiállítási koncepció ismeretének birtokában, a hetedik kerület ismerős utcáit róva vidék és város kapcsolatáról elmélkedem tehát.

A „város” szóhoz már útközben hozzáillesztettem a „fő” szócskát. Előfeltevéseim alapján ugyanis a város esetünkben főképp Budapestre utal. 

Az idő már őszbe fordult. Mire a vernisszázsok elkezdődnek; a kiállítást megnyitó művészettörténész, kritikus, művészbarát performer nagy levegőt véve elkezdi beszédét, nekifog mondandójának, már besötétedik. Még nem törölgetjük szemüvegünket, ha belépünk a kellemesen meleg galériaterekbe, de már bosszantóan sok ballonon és nagykabáton kell átküzdenünk magunkat, hogy halljunk valamit a megnyitószövegből. Lássuk be, a nyári megnyitók sokkal kellemesebbek. Tavasszal és nyáron a megnyitók népe vidám örömmel szállingózik át egyik galériából a másikba, gangos házból kerthelyiségbe megvitatni kultúránk finanszírozásának aggasztó helyzetét.

A nyári megnyitókra könnyű szívvel gondolva a szemerkélő esőben az Akácfa utca felé baktatok. Fél 8, Astoria. Még van időm, buszra, trolira, villamosra szállni badarság, a megállóban álldogálni – kinek hiányzik ez. És egyébként is, a hetedik kerület körútig tartó részében – az egykori kettes villamos hiányában – az elsődleges tömegközlekedési mód mégiscsak a séta. Van még időm tehát, flâneurként engedem magam Erzsébetváros szövetébe. Elindulok a Károly körúton, lefordulok az egykori Filmmúzeumnál. (Vagy igazi kószálóként inkább a Károly körutat a Dohány utcával összekötő passzázson kellett volna áthaladnom?)

Közben – immár a kiállításra fókuszálva – várossal és vidékkel való személyes viszonyomon, ha tetszik, az Átgondolatlan viszonyokkal való előfeltevéseimen merengek. Életemet két nagyvárosban, Budapesten és Moszkvában töltöttem. Kötődésem a városhoz meghatározó (szeretek eltévedni városokban, Budapesten mégis komoly erőfeszítésembe kerül). Az egyik nagyapám a borsodi Fancsal község termelőszövetkezetének elnöke volt, a másik nagyapám részt vett az Astoria aluljáró építészeti tervezésében. Bár sajnos egyikőjükkel sem kerülhettem szoros, közeli kapcsolatba, mégis, mintha ez a szimbolikus kettősség született városiként máig meghatározná saját identitásomat is. Természetes közegem mindig is a Budapest léptékű város volt, másfeledik generációs városiként nem szembesültem származási helyemből adódó kompenzációs problémákkal. Erről Háy János jut eszembe, aki egy vámosmikolai bogyósgyümölcskertész fiaként került a nagyvárosba gimnazistaként („Asszimiláns vagyok, vidékről jöttem, a város kapuja épp nyitva volt. Nem hívtak, de otthon sem marasztaltak.”) – drámák, novellák és versek a lenyomatai a fővárosi kamasz- és felnőttkori közösségek módszeres tettlegességig fajuló brutalitásának. Háynál a vidékiség egy életen át tartó, le nem dobható súlyos, feloldhatatlan teher, mely így vagy úgy, de döntő módon határozza meg az „elszármazott” városi kapcsolatait. Az asszimilációra való keserű és meg nem szűnhető törekvés, a várossal (a városi emberekkel, közösségekkel, normákkal, értékrendszerekkel, a város ritmusával, nyelvével, gesztusaival) való találkozás szinte minden esetben konfrontáció, mely a hierarchikus vidék-város viszony miatt folytonosan traumatizálja az egyént. Háy szövegei (Nehéz, A Pityu bácsi fia, A gyerek) személyes tapasztalatokból táplálkozó fájdalmas korrajzai az elmúlt pár évtizednek – vidék és város kontextusában.

(Haladok a Wesselényi utca elején, kedvem támad a Rumbach Sebestyén felé fordulni, belesni az évek óta felújítás alatt álló zsinagóga kerítésén.) 

Igen, határozottan társadalomlélektani aspektust várok a kiállítástól. Mit jelent ma és mit jelentett a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években vidékinek lenni? Mit jelent felkerülni Budapestre és mit jelent visszakerülni vidékre? Egyéni sorsok traumáit és fővárosi közösségek gőgjét tematizáló, érzékeny munkákat várok. Azt várom, hogy a művészi állásfoglalások közelebb vigyenek saját identitásom megértéséhez is, az állásfoglalásokban további kérdéseket magukban rejtve.

Visszafordulok a Dob utcára.

Budapest – vidék. Ízlelgetem e bináris oppozíciót és arra gondolok, hogy a kiállításon mindenképpen fog szólni néhány munka a szegénységről. A város, a nagyváros a gazdasági és kulturális értelemben vett tőkefelhalmozás központja, a vidék ebből a szempontból alárendelt, csatlós terület. Ez a boldog békeidőkben is így van, a tendencia válság esetén azonban tovább erősödik – végleg leszakítva magáról a társadalom szegénységben élő rétegeit. A kiállításon lesz szó a mélyszegénységről, a gyermekszegénységről, lesz szó azokról, akiknek nincs pénzük arra, hogy beutazzanak a városba azzal a napi egy buszjárattal, ami összeköti településüket a megyeszékhellyel. De – ezzel párhuzamba állítva – lesz szó a városi szegénységről is, lesz gyors reflexió arra, hogy a galériától néhány villamosmegállónyira a hajléktalanokat rendőrök gyűjtik be és pénzbírságra ítélik őket. Lesz szó arról, hogy a társadalom legalsó rétegét a gazdasági válság nem érintette: hiszen már 2007, 2008 előtt is éppen olyan szegények voltak, mint ma.

A Dob utca szűk járdáján haladva egyre csak gyűlnek bennem az elvárások és a kérdések.

Kell, hogy a kiállítás keretén belül szó essen a mélyszegénységgel erősen összefüggő, megoldhatatlannak és feloldhatatlanak tűnő cigánykérdésről is.  Bizonyára lesz olyan mű, ami reflektál majd a termelőszövetkezetek bedőlésére, a gyárak bezárásra, a mezőgazdaság ellehetetlenülésére és a munkaerőhiányra. 

Úgy érzem, város és vidék dialektikáját tárgyalva szükséges beszélni a társadalmi kirekesztődésről is, arról a problémáról, hogy ha valaki egyszer kiszorult a társadalomból, milyen erőfeszítések árán integrálható vissza. A kiállításban alighanem szó esik majd a kistelepülések életét korábban strukturáló, mára megszűnt vagy a megszűnés szélén álló intézményekről és infrastruktúráról (posta, vasútállomás, művelődési ház). Nem elhanyagolandó a vallás és az egyház mint közösségépítő erők fővároson kívüli kontextusban való megjelenítése.

A buheramátrixon és a sufnituningon túl lesz még szó arról, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásban talán mindannyian (és ebben vidék és város népe feltehetően egyetért) a hőn áhított kívülről jövő segítséget, a fejlődés vissza nem térő lehetőségét láttuk, és lesz szó arról, hogy ez a nagy közös álom miért nem teljesülhetett be.

A Holló utca sarkán érzem, hogy lesz még társadalomkritika; finom és direkt, szubverzív társadalomkritika. Nem pusztán reflektálatlan városi szempontok érvényesülnek majd, hanem lesz együttműködés nem városiakkal is. Lesz párbeszéd; láthatjuk, olvashatjuk és hallhatjuk a sokszor nem látszó, valós képviselettel nem rendelkező, a nyilvánosság tereitől elzárt embereket, akik a kiállítás apropóján beszédpozícióba kerülhetnek. A tárlat valós diskurzust fog generálni.

Nem marad visszhang nélkül az sem, hogy a vidéki önkormányzatok, iskolák és múzeumok a fővárosiaknál is rosszabb helyzetben vannak: hogy a megtakarítás miatt általánossá vált a közvilágítás hiánya; hogy bizonyos térségekben büszke lehet magára az az iskola, ahol van áram, gáz és villany is.

Tudom, hogy centrum és periféria, alávetettségi és felülrendeltségi viszonyok okos és átgondolt dekonstrukciója fogad majd a Demo Galériában.

Sétálok tovább az egyre kellemetlenebbé váló őszi esőben, a Kazinczy utcához érve Etiópiáig zökkenek ki gondolatmenetemből. Van itt egy árkádsor, ahol számos más stencil mellett Haile Selassie császár nevét és portréját fújták fel. Itt kezdődik a Klauzál tér vizeletszaga.

Vajon mit fogok még látni a Demoban? Lesz-e szó arról, hogy a vidék-város viszony generációs kérdés is egyben? Arról, hogy milyen kilátásokkal és kételyekkel rendelkeznek, hogyan élik meg helyzetüket gyerekek, kamaszok, felnőttek és idősebbek, nyugdíjasok? Hogy mi determinálja életüket, milyen kitörési stratégiák vannak? Lesz-e szó továbbélő hagyományról, továbbörökített pozitív és negatív mintákról, továbbvitt és le nem dobható terhekről?

Kapunk-e majd válaszokat arra, hogy mit kezdjünk a saját előítéleteinkkel? Hogy hogyan és miért tekinti egymást vidéki, városi, egykori vidéki és egykori városi Másiknak.

De lesz-e szó a kivonulásról mint művészi gyakorlatról; az iparilag fejlett várossal szemben a természetes, romlatlan és autentikus vidék eszményéről? A Demo Galéria célkitűzéséhez híven lesz-e szó urbanisztikáról, város- és vidékfejlesztésről, vidékről és városról mint társadalmi konstrukciókról és kategóriákról?

A fenti kérdések feloldásaképpen megjelenik majd talán némi irónia és humor is – annak ellenére, hogy vidék és város kortárs viszonyában manapság semmi vidámság nincsen.

A Klauzál térre érve, a Kisdiófa sarkán a műhímző előtt még egyszer számba veszem kíváncsiságomat: ami igazán érdekel, az, hogy hogyan történik majd a kurátori és művészi nézőpont megtalálása. Hogy túl tud-e lépni a kamaratárlat Budapest domináns perspektíváján. Hogy a kiállítás szervezői reflektálnak-e majd arra, hogy a fő kérdés itt mégiscsak erkölcsi, illetve etikai: középosztálybeli fiatal művészekként, illetve kurátorokként egy romkocsma részeként üzemelő galériában mit lehet hitelesen állítani a fenti kérdésekről? A kortárs (vizuális) művészet még mindig egy nagyon szűk réteget jelentő elit számára szól. Átlendülhetünk-e elegánsan afelett, hogy azok, akikről a kiállításban szó van, milyen hozzáféréssel rendelkeznek saját reprezentációjukhoz? Hogy hogyan lehet így a kiállítás empátiagyakorlat, illetve kell-e, hogy az legyen?

A Képzőművészeti Egyetem kurátorszakos hallgatói által, non-profit alapon működtetett Demo Galéria profilja egy éves története alapján markánsan kirajzolódni látszik. Eredeti célkitűzésüknek megfelelően lokális és globális társadalmi, kulturális, szociológiai és urbanisztikai kérdésekkel, problémákkal foglalkoznak, elsősorban kutatásalapú kiállítások formájában.

Az Akácfa utcára fordulva mégis belátom, hogy túlzás lenne elvárni egy átfogó, város és vidék viszonyrendszerét komplex módon, holisztikusan feltáró kiállítási projektet. A Demo térbeli és anyagi keretei nem engedik ezt meg, bár a kiállítás szervezői kétségtelenül darázsfészekbe nyúltak.

*

A kiállítás terébe érve négy munka fogad. Alexander Schikowski, Pintér Gábor, a galérián Szombat Éva és a Borsos Lőrinc művei.

A kiállítás szervezői, Csiszár Mátyás és Pacsika Márton a meghívón diszkréten rejtették el a tárlat ideológiailag két legfontosabbnak szánt referenciáját, Marxot és Debord-t (és, ha már itt tartunk, az idézet által ígért teoretikus alap sajnos hiányzik az kiállításból, így az idézet csupán város és vidék viszonyának illusztrálásává degradálódik). A spektákulum társadalmában Debord a Kommunista kiáltványt idézi („A burzsoázia a falut a város uralma alá vetette.”). A város kizsákmányolja a falut – ez ismert tézis. A város mágnesként vonz és szippant be gazdasági és kulturális potenciált; a város a centrum, a vidék a periféria. A galérián Szombat Éva fotósorozata is ehhez a diskurzushoz kíván hozzászólni – képei szembesíteni igyekeznek a befogadót a Budapest környéki alvóvárosok természetrajzával. Megfigyelhető, hogy a Demo kiállításain időről időre feltűnnek fotósorozatok, 7-8 kép szellősen, felhőben elrendezve a falon. Mellette felirat: műleírás, a művészi szándék rövid kifejtése. Kétségtelen, hogy minden fent említett sorozat fontos, aktuális társadalmi problémára (prostitúció, erőszakos bűncselekmények, szexuális erőszak, ingázás és alvóvárosok) irányítja rá a figyelmet, kérdéses azonban, hogy a bemutatás módja eléggé felforgató-e ahhoz, hogy ez a figyelem kitartson a következő munkáig.  Szombat Éva fotósorozatán a magyar suburbia csupán láttatva van – ez az ábrázolásmód ugyanakkor nem hordoz magában határozott kritikai szándékot. Ellenpontként az alvóvárosokkal kapcsolatban említhetnénk Kateřina Šedá 2010-es Tükörhegy című képzőművészeti akcióját. Šedá a Ludwig Múzeum rezidenciaprogramjának köszönhetően valósította meg közösségi együttműködésen, participáción alapuló projektjét. A művész a rendelkezésére álló rövid idő alatt feltárta egy közösségen belül uralkodó relációkat, és valós aktivitásra bírta a törökbálinti Tükörhegy lakosságát.

Pintér Gábor loopolt rövid videoja „talált tárgy”, a Filmmúzeum éjszakánként vetített Privát filmek címet viselő archívum mix adásának videokamerás felvétele. A Filmmúzeum mint audiovizuális múzeum (György Péter) műsorpolitikájában kezdetben, ma már egyre kevésbé, tapintható törekvés volt a vizuális leletmentés, múzeumi nyelven szólva gyűjteményezés. A Privát filmek különösen érdekes ebből a szempontból: többnyire családi felvételeket látunk fekete-fehérben, melyeket korabeli slágerekkel fűszerezett elektronikus zene kísér – a felvételeket retromázba burkolva és mindenféle eredeti kontextusukat leradírozva. Ugyanígy nem ismert a Pintér Gábor által kiragadott kétperces részlet eredete sem. Egy férfit látunk menekülni-bujkálni egy mezőn nehezen kivehető fegyverrel a kezében.

Hasonló jelenetet ábrázol Alexander Schikowski festménye is. Nem tudni, hogy ki van a képen, mi elől bujkál – ha bujkál –, honnan jött és hová tart. A kép a 2009 februárjában történt tatárszentgyörgyi romák ellen elkövetetett támadást, illetve a feltételezett elkövetők bűneset előtti bujkálását és a merénylet utáni menekülését hívhatja tudatunkba. Schikowski képén ugyanakkor nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy roma vagy nem roma emberek rejtőznek a kukorica címerek között – a kép tehát utalhat a szélsőjobboldal (mind Tatárszentgyörgy, mind Gyöngyöspata esetében) gyakran hangoztatott érvére is, miszerint a cigányok ellen elkövetett bűncselekmények a rendszeres fa- és terménylopások miatt következtek be. Alexander Schikowski szintén a kiállításon szereplő, Gyöngyöspatán, 2011. március 15-én készített fényképeiből készült könyvében is feltűnő Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület a rendszeres járőrözéseket és a roma gyerekek iskolába való hátborzongató elkísérését is azzal magyarázta, hogy így kívánják megakadályozni a „sorozatos” lopásokat.

Tatárszentgyörgy és Gyöngyöspata – e két szó az utóbbi hónapokban-években nemcsak települések neveit jelenti; cigányellenes támadások jelölőivé váltak. Szükséges és fontos, hogy a romatámadások továbbra is a társadalmi közbeszéd részei legyenek, lényeges továbbá, hogy a kortárs kritikai művészet is reflektáljon ezekre az eseményekre. Egy olyan kiállításon azonban, mely a szervezők szándékai szerint város és vidék feloldhatatlannak látszó ellentétét, illetve a várossal és vidékkel kapcsolatos közhelyeket kívánja dekonstruálni, Schikowski munkái olyan erős vonalat jelölnek ki, ami egyrészt eltérít a koncepcióban megfogalmazott törekvésektől, másrészt nehezen teremt kapcsolatot a többi művel.

Az Átgondolatlan viszonyok – Alexander Schikowski munkái mellett – legátgondoltabb műve a Borsos Lőrinc művészpáros projektje. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt gagjeire emlékeztető borsoslőrinci szarkazmus és cinizmusba hajló irónia hatja át a Bukta Imre által szervezett mezőszemerei művésztelep apropóján készült installációjukat. A művészpáros által alapított fiktív utazási iroda a településre látogatók igényeinek megfelelően kínál különböző programcsomagokat (megélhetési csomag, horror csomag, művész csomag). Fő profiljuk a városnézés, ami már önmagában is ironikus kifejezés – lévén hogy egy faluban vagyunk. A városnézés szó azt implikálja, hogy a faluban, vagyis vidéken nincs semmiféle látnivaló. A Borsos Lőrinc-munka kétségtelenül humoros. Humora és nézőpontja azonban tipikusan városi, lényegében viccet csinál a faluból. A házi áldás parafrázisa, a Házi átok viszont önálló műként is megállná a helyét, túlmutat önmagán (és összeolvasható Borsos János The Corporation-beli művészi gyakorlatával). Hol nincs hit, ott nincs szeretet. // Hol nincs szeretet, ott nincs béke. // Hol nincs béke, ott nincs áldás. // Hol nincs áldás, ott nincs Isten. // Hol nincs Isten, // ott szükség van rá.

*

Az „átgondolatlan viszonyok” gyanúsan semleges és alanyiatlan kifejezés. Ideje lenne feltenni a kérdést, hogy ki az, aki nem gondolta át ezeket a bonyolult viszonyokat. Bármennyire patetikusan is hangzik, nem én, te vagy ő, hanem mi nem gondoltuk át ezeket a viszonyokat. A felelősség egymásra való áthárítása helyett ideje volna tehát sürgősen elkezdeni a közös gondolkodást nyílt társadalmi párbeszéd formájában.

A Demo Galéria nem műtárgyeladásból tartja fenn magát, rezsiköltségét nem állami szervek biztosítják. A kiállítás fiatal, egyetemista szervezői a szűkös pénzügyi kereteken belül megengedhették volna maguknak a „bármit lehet” luxusát. (Ezt azok engedhetik meg maguknak, akiknek még vagy már nincs vesztenivalójuk.) E tárlat esetében a markáns kritikai hang megtalálása viszont sajnos elmaradt.

Fogadjuk el ezt a kiállítás demo-verziónak. Hiteles, önreflexív jó gyakorlatként pedig ajánlom figyelmükbe a Krétakör Krízis trilógiájának A papnő című előadását (rendező: Schilling Árpád).

Szalipszki Judit

Átgondolatlan viszonyok

Demo Galéria

2011. október 18. – november 13.